Gondolkoztam, hogy én írjam-e le azt, ahogy mi éltük át, vagy a Napló riportját tegyem "közzé":
http://tv2.hu/naplo/video/egy-agyhartyagyulladasos-fiu-kuzdelme
Marad mindkettő, de nem is tudom mi, az enyém!
Szerencsére az a dráma itt nem érződik, azok a hosszú hetek, amikor 30% esélyt mondtak, amikor Apósomék (nem negatív jelzőként fogom használni az Anyóst, Apóst!) Andrissal és Zsuzsival minden idejüket Gyurci mellett töltötték a kórházban (most is, otthon), aggódtak, tehetetlenek voltak, tartották Benne, egymásban a lelket, a legjobb orvosokat keresték, amikor Andris órákig csak maga elé bámulva ült itthon egy-egy kórházi látogatás után, amikor vártuk, hogy mi lesz?! Amikor összerezzensz, ha megszólal a telefon, mert félsz, hogy nem azt hallod, amit szeretnél, hogy először csak egy kicsi amputációra van szükség, majd feltárás közben kiderül, hogy mind a négy végtagot le kell, majd hogy mégsem, de aztán mégis valamennyit mindegyikből... De addig sincs nyugalom, mert a vérmérgezés a sebek miatt még mindig fent áll, amit nem biztos, hogy túlélne megint... Nehéz volt! Az idő meg ólomlábakon járt... Amikor volt valami jó jel, biztos, hogy jött egy rosszabb utána! Nagyon sokára lehetett fellégezni, hogy a mélyponton túl vagyunk!
Hál'Istennek az ember ezt nem tudja elképzelni! Nekem sem ment sokáig, bele-bele gondoltam, milyen lenne, ha valamelyik testvéremmel történne, de még mindig nem ugyanazt érzi az ember... Igazán a kórházban lehet érezni a "súlyát". A közeg, amiben volt, a látvány, ami riasztó volt, mert hiába készített fel Andris, hogy milyen egy égési intenzív osztály, és milyen (ébredés után) Gyurci... Mégse azt láttam, amit elképzeltem! :(
Sokat beszélgettünk róla, hogy az embereknek mennyire furcsa első ránézésre egy amputálás "nyomát" látni, hogy Gyurcinak csak az egyik karja van meg, a másik majd robot lesz, hogy különböző életkorú gyerek hogy fogadják majd. Értettük itt Viktort, aki 5 éves, Bubut és Emmát! Viktornak szemet szúrt a dolog, Vele lehetett is róla beszélgetni, Bubu csak látta, hogy valami nem olyan, mint volt. De mondani nem mondott semmit! Féltem, hogy nehogy valami olyan nyomot hagyjon benne, ami később rosszul üt vissza. Ezért próbáltuk Neki elmesélni, hogy mi történt, hogy a doktor bácsi így látta jónak, hogy Gyurci minél előbb meggyógyuljon. Próbáltam kihagyni a nem gyereknek való részeket, de Bendus valamit érthetett. "A doktor bácsi akkor gonosz?" Nem, csak így gyorsabb a gyógyulás. Az első találkozáskor, de még a mai napig is, inkább leskelődik, mintha valami tiltott dolgot nézne, közel igazán nem mer menni, valószínű a kötések miatt. De ez majd változik! :) Emmának meg Gyurci ilyen (lesz), nincs ebben semmi furcsa. :) (az oviban van egy Down-szindrómás kislány, szerintem soha egyik gyerek sem jegyezte meg, hogy "más") Én örülök neki, hogy Bendikéék nem csak az "egészséges" Világban nőnek fel, hogy látják, mennyire különböző emberek veszik őket körül nap, mint nap, és nem fognak nagyobb korukban rácsodálkozni, ha valaki épp nem "tökéletes"!
Az, hogy Gyurci mennyire optimista, hogy tényleg nem néznek hátra Anyósomékkal, szerintem látszik a riportban! Örülök, hogy nem egy tragédiaként mutatta be a kisfilm, hanem inkább erőt adhat másoknak is, hogy igenis, küzdeni kell! Mert van miért!!! :)
4 megjegyzés:
Láttam a riportot a Naplóban, és összeszorult a szívem. De nagyon jó a felfogásuk, és tényleg nem tragédiának érződött az egész, hanem egy hosszú, de egyáltalán nem reménytelen vagy keserű küzdelemnek. Bele sem merek gondolni, hogy milyen lehet, ha valakinek a közeli hozzátartozójával történik ilyen, és remélem, nem is fogom megtudni. Nektek sok erőt kívánok, főleg Andrisnak! A gyerekekről pedig: Emmával szerintem is úgy lesz az, ahogy írod, hogy neki ez lesz a természetes, mármint hogy a sógorod ilyen. De lehet, hogy Bendikének is, hiszen még ő sem olyan nagy, ő is inkább így fog már rá emlékezni. És ha lekerülnek a kötések, akkor máris nem lesz olyan ijesztő neki, gondolom. :) Mégegyszer sok erőt kívánok Nektek!!!
Regi, ez olyan borzaszto, annyira sajnalom, ami törtent!! Megneztem a riportot, tenyleg nagyon erös a sogorod, hihetetlen a hozzaallasa es en is csak azt tudom kivanni, hogy legyen tovabbra is ilyen pozitiv, nezzen elöre es remelem, hogy szepen lassan kigyogyul a betegsegböl es megint egy "normalis" eletet tud elni!
Nektek is sok eröt kivanok, nagyon nehez lehetett / lehet csaladtagkent is ezt atelni.
A gyerekekröl nekem is az a velemenyem, mint Orsinak, nekik ez lesz a termeszetes, meg tenyleg picik ahhoz, hogy emlekezzenek ra, milyen is volt elötte.
Vigyazzatok Magatokra es tovabbra is sok eröt kivanok!!!
Csak most tudtam megnézni...Nem találok szavakat :(
Könnyekig meghatódtam. Tök jó, hogy ilyen pozitívan állnak hozzá! Kitartás mindannyiótoknak!
Szia!Már sokadszorra olvasom ezt az egy bejegyzést és sokadszorra nézem meg a Naplós riportot,de valahogy úgy érzem,hogy újra és újra látnom/olvasnom kell.Szavakkal le sem tudnám írni,milyen érzelmeket vált ki belőlem.Egyszerűen hihetetlen az az optimizmus,az az erő,ami Gyuriból árad.Nagyon szimpatikus!2 évvel vagyok fiatalabb nála,de csodálom azért,amilyen!Iszonyú nehéz lehet neki és persze nektek is,de ahogy olvasom a blogod,úgy vélem,hogy ti együtt nagyon sok mindenre képesek vagytok!:)
Neharagudj,hogy így ismeretlenül írtam ide,nagyon szívesen leírtam volna ezt Gyurinak is! (és sajnálom,hogy ez nem lehetséges...)
Nagyon sok erőt és kitartást kívánok nektek!A picikhez pedig sok örömet és boldogságot!:)
Megjegyzés küldése